Az ember mindig igyekezet megérteni a Természtet, és általa a Mindenség működését.
A nem megértésből mindig is félt tőle; véráldozatokkal próbálta megszelídíteni, utána babonákkal kereste a barátságát, hogy a végén megtegye mindent, hogy uralkodjon rajta.
Az ember mindig túlzott, miközben a Természet ragaszkodott az egyensúlyra, amelyet az ember mindig is kockára tette, ezzel együtt a Természettel való együttműködést.
Az ember el kezdett szakadni a Természettől, és elkezdet igazán félni; egyre bizonytalanná vált, elvesztette a gyökereit és egyre nőtt benne az az érzést, hogy magára maradt, hogy nincs segítség, hogy egyedül van az Létezéssel, a Természettel, a Mindenséggel szemben.
Az ember elfelejtette, hogy része az Létezésnek, a Természetnek, a Mindenségnek, hogy mind benne képviseltetik magukat, hogy egy az esszenciájuk.
Az ember elfelejtette, vagy talán nincs is mire emlékezni, hogy egy oldalon állnak és a megoldás az együttműködés, a spirituális, az univerzális, és a természeti törvények tiszteleten át.
Teljesen máskeppen működünk: nem akkor pihenünk, amikor a Természet, nem akkor cselekszünk, amikor szükséges, vagy alul, vagy túl működünk, mindenből több és nagyobb kell, összeomlunk a grandiózus és az ambiciózus elképzeléseink alatt, megfeledkezve a határoktól, a saját korlátjainkról és arról, hogy Természet, maga módján, megbosszulja magát.
Nem azért mert gonosz lenne, vagy bosszúálló, hanem azért mert ösztönösen ragaszkodik a fennmaradására. Mert a Mindenség egyetlen célja: létezni. egyszerűen lenni.
Nos, ezt az egyszerűséget kéne az embernek újra saját magában felfedeznie. Mert az ember maga a Mindenség….csak kicsiben.