Mi az én történetem?

Minden ember egy “könyv”, amely személyes történetekből áll.

Minden siker mögött van egy történet, viszont az majdnem mindig egy megrázó, vagy kegyetlen, vagy szomorú történet, amely sorsforduló szerepet játszott az adott ember életébe. Ezt készségesen osztja meg másokkal, azzal együtt, hogy hogyan oldotta meg.

Azt szoktunk mondani, hogy az élet nem könnyű. Én azt állítom, hogy az emberek nem azok; hogy az emberek viselkedése, hozzáállása, megközelítése, reakciói nehezítik meg az életet; a sajátjuké és a másoké is.

Minden nagyobb, jelentősebb tett mögött van egy általuk, és mások által elfogadott úgynevezett “tragédia”. A tragédiák a híd az emberek között. A tragédiák empátiát, megértést vált ki az emberekből, mert ezt az egyet megértik. 

Miért?

Mert könnyű azonosulni vele, könnyű azonosulni mások fájdalmával, szenvedéssel, keserű sorsával.

Miért?

Mert mindenkinek volt benne része. Ez egy ismerős terület. Nem ijednek meg, nem akarnak elmenekülni, nem érzik szükséget, hogy elhatárolódjanak, hogy távolságot tartsanak, hogy elvonuljanak. Mert megértik miről beszél az adott ember, amikor a “tragédiájáról” beszél. Meg azért is, mert vigaszt találnak meg mások “tragédiákban”; valahogy úgy érzik, hogy jogukban áll úgy érezni, ahogyan éreznek, hogy az érzéseik megalapozottak, hogy végre megvan egy elfogadható magyarázat arra amit éreznek és, hogy nincsenek egyedül. 

A szomorú történetek közel hozzák az embereket egymáshoz. Egy életre összeláncolja őket.

A szép és örömteli együtt töltött idő nem bír ezzel az erővel. Jó volt, jókat nevettünk, jól mulatunk, szórakoztunk, de aztán nem ebből áll az élet, szoktak gondolni, érezni. Jól eset, de most ideje visszatérni az életre, a nagy betűs Életre, amely nem más, mint harc, munka, szenvedés, fájdalom, küszködés, nélkülözés, problémák, feladatok, kötelezettségek, elkötelezettségek.

Azokból az emberekből, akikkel jól érzünk magunkat, buli haverok lesznek; azokból, akikkel megszenvedtünk a magunkét, sorstársak, akár igazi barátok is.

Azokra figyeljük fel, akik nagy szenvedés, lemondás, fájdalmak árán jutottak oda, ahova most vannak.

Megvan nekem is a történetem, de velem az a “gond”, hogy nem tragédiának éltem meg.

A traumák nem kívül álló jelenségek; a traumák bennük születnek meg, a belőlünk kiváltott érzelmek által.

A barátaim csodálkoznak bizonyos életem részletein, és nem győznek csodálni az erőmet, azt, hogy kitudtam mászni, megtudtam oldani és, minden tetejére, megőriztem a józan gondolkodásomat, az egészséges érzelmi világomat, a vidámságomat, az életkedvemet, az életszeretetemet. 

Ezen én szoktam csodálkozni. Miért nem őriztem volna meg? Számomra az Élet gyönyörű, és ha megkérdeznek, annak ellenére amin keresztül mentem, én örökké akarok élni. Én nem tudom megunni az életet, vagy belefáradni, vagy megelégedni; én imádom az Életet.

Hogy voltak nehéz pillanatok, vagy időszakok? Voltak és vannak, de soha nem tekintettem őket igazi tragédiának, soha nem traumának éltem őket, hanem feladatoknak, amelyeket meg kell oldanom, és amelyek majd, a múltam részéi lesznek; ezért nem is mérgezhetnek az életemet, a jelent.

Persze, mérgelődöm, bánkódom, megsértődöm, mondom a magamét, idegeskedem, megélem azt, amit meg kell élnem, de nem hagyom ezeket a lelki állapotokat, hogy beépüljenek és elvegyék, vagy csökkentsék a megoldáshoz szükséges energiámat. 

Mindig is a megoldásra fókuszáltam. Kevésbé érdekel a “miért”, meg, hogy “ki hibájából”, meg, hogy “miért pont én”. Tudomásul veszem, levonom a tanulságot és igyekszem megoldani.

Eszembe sem jut bántani magamat, hibáztatni magamat, számon kérni akármit is magamtól, vagy mélységesen szenvedni.

Az élet a döntések sorozata. A minősége a döntések minőségétől függ.

Viszont az is igaz, hogy az adott pillanatban, mindig a legjobb döntést hozom meg; az akkori tudásomhoz illően. Ezért nem tudok haragudni magamra. Megelégszem azzal, hogy megállapítom, hogy van még mit tanulni, és igyekszem nem elkövetni ugyanazt a hibát. Attól függetlenül még elkövethetem. Akkor megállapítom, hogy a tanulságot megértése és élsajátítása ellenére, a tudásom még nem lett stabil. Kianalizálom, hogy hol vannak a gyenge pontok, hogy mitől nem stabil, hol bukom meg, és dolgozok rajta.

Nem hiszem a “bűn és bűnhődés” elvében. “Bűn”-t követtem el, tegyem jóvá; feltétlenül. De ne bántsam magam végtelenül. 

Nem vagyok tökéletes, de nincs is olyan elvárásom magammal szembe. Esetleg törekednék rá, de mi alapon? Ki mondja meg nem mi a tökéletes? Én magam sem tudnám meghatározni. Nekem elég ha arra törekszem, hogy több legyek, mint ami tegnap voltam, illetve, amire fáradhatatlanul törekszem az, hogy boldog legyek.

Mivel ez az elsődleges szándékom, amelynek teljes szívemmel el tudom kötelezni magam, az én életemben nincs hely a “tragédiáknak”, a “traumáknak”. Egyszerűen nem vagyok hajlandó annak élni meg az, ami általam, vagy mások által történik velem.

A történelem alaptulajdonsága az, hogy már elmúlt. Én ezt tiszteletben tartom; nem élesztem újra, nem kényszerítem a jelenbe. Letudta a szerepelését és a szerepét is. Amivel dolgom van, a jelen, amelyből valamikor történelem lesz. Min aggódjak? Miért szenvedjek? Azon, amiből mindenesetre, elkerülhetetlenül és visszafordíthatatlanul a múltam része lesz, a történelmem, amely, ha nem vagyok hajlandó cipelni, feledésbe merül? 

Én aztán nem.

Hogy mi az én történetem?

A közösen elfogadott értelemben, nincsen. Mert mindig arra törekedtem, hogy mások hibájából tanuljak, és ami velem megtörtént, nem “traumának” éltem meg- az én életemből nem lesz egy igazi történet megihletésű drámai kasszasiker film.:). Mert nem ültem a történteken, nem raktam őket a nagyító alá, hanem, a tudásom megfelelően megoldottam, jól, vagy kevésbé jól, és visszatértem a jelenbe.

Arról nem is beszélve, hogy alapvetően, el is kerültek engem a nagy “tragédiák”.

Miért?

A  “titkom” a megfigyelés, amely képességet, tudatosan elkezdtem használni 10 éves koromba.

Nagyon sokat tudok beszélni és írok mióta írni tanultam. De meglepődnél azon, ha tudnál, hogy 3 éves koromig nem voltam hajlandó megszólalni. Elvitték orvosokhoz, specialistákhoz, de nem találtak semmi fizikai akadályt annak, hogy még nem beszéltem. Azt a tanácsot kaptak, hogy nem szabad erőltetni, majd ha készen állók, akkor megszólalok. :). Úgy is lett. Anyám szerint, mindig elbújtam valahol, és onnan figyeltem. Nem is vették észre. Csendes és introspektív személyiséget tulajdonítottak nekem. Békén hagyták. De amikor megszólaltam, akkor tökéletesen tetem meg, semmi hiba, vagy a gyerekekre jellemző megfogalmazási, vagy kiejtési sajátosságokkal nélkül.

7 évesen rendszeresen meditációs és szellemi gyakorlatokat végeztem el esténkként, a sötét szobámban. Anyám mindig rám nyitott és rákérdezett, hogy miért bújok el a sötét szobában. Én meg azt válaszoltam, hogy gondolkodom. Becsukta az ajtót és hagyott “gondolkodni”. ? Nem firtatta, nem erőltette egy “ésszerű” magyarázatot. 10 évesen már elmulaszttattam magamnak a fog, vagy a fej, vagy a napozástól égési, vagy más típusú fájdalmakat. Onnantól kezdve, akármilyen bajom volt, sohasem szóltam a szüleimnek, sohasem kértem a segítségüket, akármiről is lehetett szó: iskola, tanulás, sport, kapcsolatok, sérülések, problémák, feladatok, etc. Nem is szorultam soha orvosi ellátásra, nem is voltam soha kórházban. Ezt kevés gyerekekről mondható el.

Ez mai napon úgy maradt, mert megtanultam azt, hogy az ember rendelkezik olyan képességekkel, amelyeket, ha megtanulja használni, akkor minden megoldja, úgy, vagy amúgy. Majd ráér mindig tökéletesíteni a megoldásokon, kijavítani a hibákat.

Ha választanom kell, hogy mi a “történetem”, nekem ez, amely alapját a megfigyelés és a megfigyelésén alapuló autódidaktikus tanulás és fejlődés képezi.

A tanulság?

Hogy nem szükségszerű szenvedni, hogy minden megélés kérdése, hogy meg kell tanulni kezelni az érzelmeinket, ahhoz, hogy átvegyük az irányítást az életünk felett. Meg az, hogy a megfigyelés alapvető, és csak általa tanulhatunk nem a magunk kárára.

Engem ez a meggyőződésem kímélt sok “traumától”, lehetséges “tragédiáktól”.

Én nem voltam olyan beteg, hogy harcolnom kellett a gyógyulásomért, én nem kerültem olyan tragikus helyzetbe, hogy legyen “mit mesélnem”. Én mindig a “prevenció a mindenkori legjobb megoldás” élvén működtem.

Én nem hiszek abban, hogy meg kell tapasztalni a poklot, ahhoz, hogy megéljem és értékeljem a mennyországot. Én csak örömből tudok alkotni, szenvedésből, félelemből, fájdalomból nem.

Én abban hiszek, hogy a hála a legmagasabb és legtisztább emberi érzelem, és abban, hogy a hálát érdemes gyakorolni az életünk minden percében. A hála a megerősítések alapja, amelyek segítségével vonzunk az életünkbe azt, amit szeretnénk.

Én abban hiszek, hogy arra születtünk, hogy boldogok legyünk.

Hogy hogyan jutottam idáig?

Úgy, hogy nem bántom magam, hogy nem “drámázok”, nem vagyok hajlandó cipelni, vagy bűntudattal élni, éberen tartom a megfigyelési képességemet, folyamatosan tanulok, fejlődők, miközben mérhetetlenül és “önző” módon örülök az életemnek.

Ez az én üzenetem és ezt szeretném tovább adni, és erre igyekszem megtanítani az embereket: hogyan gondolkodjanak és hogyan érezzenek másképpen.

Az életed rólad szól! Ha ezt megtanulod, akkor nagy “tragédiák” mér nem fognak utolérni.

Az érzelmek hatalom, de meg kell tanulni kezelni őket.

történet, történelem, múlt, szenvedés, fájdalom, tragédia, dráma, megfigyelés, tudatosság, arra-születtünk.hogy.boldogok-legyünk, az-érzelmek-hatalom, alexarendel

[mailpoet_form id=”3″]