A szeretet egy érdekes érzés: örömöt hozz, de fájni is tud, égekbe repít, de szakadékba is tud lökni, megnevettet, de megsirat is, szélesíti a tért, de leszűkíti is, élesíti a látást, de vakít is, könnyebben lélegzünk, de meg is tudunk fulladni tőle, tölti be a szívet, de üressé is tudja tenni, bizonyosságot ad, de kételyeket is, elismer, de büntet is, bátrabbá tessz, de félénké is, szabaddá tesz, de akár rabszolgaságban is tart, békét hozz, de háborút is.
A szeretet kétélű eszköz, veszélyes és szeszélyes, de mindenki vágyik rá. Mindenki a másik, vagy mások szeretetére vágyik. A szeretet motiválja a cselekedeteinket, mert benne van az elismerés, a tisztelet, a megértés, az elfogadás. Boldogok vagyunk, ha szeretnek, és szomorúak, ha nem.
De vajon egészséges az a vágy, hogy mindenki szeressen minket? És vajon egészséges az a vágy, hogy képesek legyünk mindenkit szeretni?
Szerintem nem.
Nem szenvedhetek, mert nem mindenki szeret, mert én sem tudok mindenkit szeretni. Egyszerűen kompatibilitás kérdése.
Azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Igaz is lehet, mert mutat valami ujjat, valami, amire esetleg, a lelkem mélyen mindig is vágytam, de ez nem lehet igazi szeretet, hanem inkább, kíváncsiság és csodálat, egy kis nem tudatos irigységgel fűszerezve. Ez a szeretet nem elég erős, hogy fenntartsa a kapcsolatot. Ez csak egy fellángolás, és az elrejtett irigység miatt, amely rámutatta arra, amire mi nem vagyok képes, vagy aki nem vagyok, konfliktusosa is teszi a kapcsolatot.
Azt tudjuk szeretni, aki hasonlóan érez és gondol, aki meg tud erősíteni minket abban, hogy van helye és jogosultsága az érzéseinknek, gondolatainknak, és rájuk támaszkodó cselekedeteinknek. Ezért is vagyunk közösségi lények, ezért akarunk tartozni egy közöségbe, tartozni valakihez; társat és barátot keresünk, aki megért minket, és tud minket támogatni és előre mozdítani az életünket. Olyan emberekkel akarjuk körbe venni magunkat, akikkel tudunk azonosulni, mert attól kevésbé magányosak érezzük magunkat.
A szeretet javítja az önképet ( szebbeknek, okosabbaknak, eredményesebbeknek, értékesebbeknek, etc érzünk magunkat) és megment a magányosság mohó szorításából.
A magányosság érzés mindig előbújik, amikor úgy érzünk, hogy nem szeretnek. A legnagyobb döntéseinket mindig egyedül hozzunk meg. Elég ezzel megbirkózni. Kell hozzá mások szeretete a mindennapokban, amikor enyhül a rejtett magányosság érzés, és erőt ad a következő kihívásokkal szembe.
A szeretet nem egy önzetlen érzés; itt a Földön, nem az. Egyszerűen szükségünk van egymásra; de csak azokra, akik hasonlítanak hozzánk. Ezért ne szomorkodjuk, ha nem mindenki szeret, és ne legyen bűntudatunk, hogy nem szeretjük mindenkit.
És, mivel mi sem vagyunk képesek mindenkit szeretni, ne is várjuk el mindenkitől, hogy szeressenek. Meg kell érteni, hogy szükségünk van egymásra, de azt is, hogy a szükségleteink különböznek.
Nem az a baj, hogy nem mindenki szeret, hanem az, ha senki sem szeret.
Nem az a baj, hogy szeretjük mindenkit, hanem az, ha senkit sem szeretjük.
szeretet, alexarendel
[mailpoet_form id=”3″]
