A vágyakkal nincs semmi baj. a hamis vágyakkal már igen.
Szívesen leülök egy parkban, és nézem az embereket. Üdítő érzés látni, hogyan tudnak örülni a tiszta levegőnek, egy gyerek nevetésén, a virágok illatának, egy kutya bolondságainak, egy perecnek, egy szökőkút játékán, a fák büszke jelenlétnek, a nap meleg simogatásának.
Egyszerű örömök, amelyek hatására mind gyereknek érezhetik magukat. Ártatlansággal, őszinte csodálattal, mosolygos szemekkel, és békével a szívükben figyelnek és örülnek.
Egy parkban lehet találkozni az ember tiszta esszenciával. Egy parkban lehet szemlélni az ember igazi lényét.
Az ember kedves, lágy, tiszta, egyszerű esszenciával bír. Az ember szép. Az ember jó.
A parkban lehet ráébredni arra, hogy az alap vágyak ártatlannak és tiszták.
A mindennapokban ezek a tiszta és ártatlan vágyak elrejtőznek a társadalom által diktált elvárások tengerében, amikor nem a saját vágyaink valósítunk meg, hanem a követelményeknek, a társadalom standardnak igyekszünk megfelelni.
Ezek a standard követelmények, rejtett elvárások átneveltek bennünket. Többet és nagyabbat akarunk, miközben mindenünk megvan. Elég elmenni egy parkban, és rátalálunk magunkra és az igazi vágyainkra.
Mert mire is vágyik az ember?
Az örömre, a csendre, a békére, a gondtalanságra, a szabadságra, egy teára egy napsütötte délutánra, egy szavak nélküli őszinte közelségre, egy zajos vacsorára a barátaival, egy nevetéssel teli kerti partira, vagy üldögélni egy folyó mellett saját gondolataival együtt, vagy arra, hogy kéz a kézben sétáljon a szeretett párjával.
Az ember megértésre és elfogadására vágyik, és nem arra, hogy folyton bizonyítson, hogy érdemes megszeretni őt.
Az ember nem arra vágyik, hogy harcoljon a megbecsüléséért, az elismeréséért, az elfogadásáért, hanem arra, hogy szeressék és elfogadják ilyen amilyen ő, az egyszerű, de őszinte vágyaival együtt.
Ha békén hagynák az embert, kiderülne, hogy nem akar sokat, hogy neki elég az, ami az Élet kínálni tud, és kevésbe érdekli azt, ami a világ adni akar.
De nem hagyják békén, és átformáltak őt; az ember egy hamis vágyakkal rendelkező lényét változtatták, aki mindenre képes, hogy társadalmilag megnyerje az elismerést. Egy olyan lényé változtatták az embert, aki elfelejtett örülni, nevetni, elégedettnek lenni, hálásnak lenni, és hitelesen szeretni.
De ha az ember elmegy a parkban, akkor visszatér az igazi lényégéhez, ahhoz a nagyszerű egyszerűségéhez, amikor egyé válik a Természettel, az Élettel, a Forrással, amikor beleolvad a Létezébe, a Mindenségbe, amikor boldog, védettnek, erősnek és elfogadottnak érezheti magát, mert a Mindenségnek nem kell bizonyítani, a Létezés nem kér mást, csak az, hogy létezzen, hogy éljen, hogy boldog legyen.
És akkor esszében sincs harcolni, védekezni, másokat bántani, vagy másokon taposni, hogy minél magasabb helyet biztosítson magának a társadalmi létrán.
Mennyünk ki a parkba, a természetbe, a hegyekbe, a tengerre, és élvezzük a természet nagyvonalú gondoskodását, kedveségét, törődését, mert mi emberek az Élet részei vagyunk, ami csak azt jelenti, hogy ha az Élet nem gondoskodná rólunk, akkor az Élet is megszűnne létezni.
Ebben higgy, és nem abban, ami a társadalom igyekszik elhitetni veled.
vágyak, élet, egyszerűség, alexarendel
[mailpoet_form id=”3″]
