Nincs ember, aki nem gondolkodott volna azon, hogy mi lehet az élet értelme.

Van az életnek értelme?

Vagy az élet csak van, és az ember tölti meg értelemmel?

Az átlag ember élete nagyából abból áll, hogy igyekszik túlélni a különböző életszakaszait.

Az ember azzal kezdi, hogy leszületik a földre. Csecsemőként nem sok minden tudatosul benne. Amikor visszanéz, ez a szakasz nem tűnik több mint elveszett idő.

Gyerekként már ébredezik. Eleinte gondtalan, jókedvű, játékos, és semmi nem riasztja vissza attól, hogy, a kíváncsiságát követve, felfedezze az új világot. Még nem ismeri a félelmet, a bizonytalanság érzetét, még bizakodó és pozitív; még hisz abban, hogy jó helyen van és semmiben nem szenvedhet hiányt. Nem is nehéz; nincsenek nagy igényei: legyen hol aludni, hol játszani, mit enni, mit felvenni, ne fázzon, ne legyen melege, és szeressék és gondoskodjanak róla. Ebben a korban, az ember még elégedett az életével és magával- az ösztönei azt súgjak, hogy tökéletes, ahogyan maga az élet is. Ebből az életszakaszból már lesznek emlékei- annál hosszabb tűnik az élete, amikor visszanéz.

A gyerek elkezdi az óvodát, majd az iskolát. Az ember elkezd tanulni, hogy messze nem olyan tökéletes. A szülők, a tanárok, a rokonok, a barátok, az adott közöségek, amelyeknek a tagja, maga a társadalom finoman, az élvárásai által, tudatja vele, hogy nem tökéletes.

Az első reakció a tagadás, amelyhez párosul egy jó adag lázadás, miközben elkezd kérdéseket feltenni magának, elkezdi keresni önmagát, vágyva arra, hogy egy másik személyiséget alakítson ki, amely különbözik attól a személyiségétől, amely az elvárások nyomására alakult ki. Már nem tudja, hogy kicsoda, mit képvisel, még nem találta meg önmagát. Tele van bizonytalansággal, kétségekkel, haraggal, komplexusokkal; frusztrált és csalódott; önbizalom és bizalom hiánnyal küzd. Haragszik a szüleire, az életre, a világra. Bizonyítani akar…nekik, mindenkinek, meg saját magának is.

Amokfutóként belevág. Már nem ér rá keresni önmagát, arra, amire igazán vágyik, arra, aki lenni akar. Le kell tenni pár vizsgát, jó szakmát szerezni, jó állást találni, sok pénzt keresni. Egy ideig semmi mással nem tud foglalkozni, mert meg kell tartania az állását, pénzt félretenni, mert lassan érkezik az idő, amikor családot kell állapítani.

Már megint nem ér rá, mert házasodik, jönnek a gyerekek. Több pénz kell, mert közben van egy-két hitele, a gyerekek követelőznek; etetni, öltöztetni, taníttatni kell őket, és ha marad idő, akkor szórakoztatni is őket, nyaraltatni, külön órákra járattatni, meg a jövőjükről is gondoskodni.

Az ember már egy ideje nem keresi önmagát, nem válaszol a kérdéseire, ha egyáltalán vannak még kérdései; elfoglalt azzal, hogy az adott napot élje túl. Egyre több a követelmény, a feladat, az elvárás; elkezd belefáradni, elfáradni, kimerülni.

Nagy nehezen letudta a gyerekeket is: kirepültek mind, köszönjük jól vannak, élik a saját életüket. Hirtelen az ember nagyon is ráér. De már elfáradt. Emlékei vannak; rengeteg. De mind arról szólnak, hogy mennyire dolgozott, harcolt, szenvedett, hogy megoldja a rá várt, rá mért, vagy a rá erőszakolt feladatokat, miközben elfelejtett élni. Ezek az emlékek nem igen adódnak a földön töltött időhöz. Hirtelen ráébred arra, hogy az élet nagyon rövid.

Elkeseredik, vagy elkezd pánikolni.

Ha elkeseredik, lassan belebetegszik az elvesztett időben, meg a hirtelen túl sok szabad időben, amellyel nem igen tud mit kezdeni: járja az orvosokat, gyógyszertárakat, panaszkodik, kritizál, ítélkezik, pletykálkodik, kémkedik a szomszédok után, vádaskodik és irigykedik mindenkire, aki boldognak és elégedettnek látszik. Nem egy kellemes idős ember lesz belőle, inkább egy “zsémbes öregember” féle. Az emberek elkerülik őt, a családja csak ünnepekor látogatják, mert kötelezőnek vélik, a gyerekek gúnyolódnak és gonoszkodnak vele.

Ha nagyon látványosan pánikól, akkor beszelünk a kapuzárási pánikról, amely nem több mint az éppen manifesztáló sürgető vágya, hogy végre éljen, hogy bepótolja azt, amiről lemaradt. Elítélik, furán néznek rá, kritizálják és megpróbálják észre teríteni, miközben járna neki ez a kompenzáció. Olyan dolgokba vág bele, amiről nem is álmodott. Feszegeti a saját határait. Elkezd ismerkedni saját magával, miközben azzal vádolják, hogy kifordult magából.

Ilyenkor az ember nem fordulhat ki magából, mert idáig nem is önmaga volt. Most keresi önmagát. Nagy eséllyel meg is találja.

Csak azért, mert már ráér.

Csak azért, mert már tudja, hogy az élet nem is olyan hosszú.

Csak azért, mert már rájött, hogy elhanyagolta magát, a szükségleteit, a vágyait.

Csak azért, mert elkezdet emlékezni a már régen elfelejtett álmaira.

Csak azért, mert már szívből akar dönteni és a saját akarata szerint élni.

Ebből az időből lesznek emlékei; olyan emlékei, amelyek hozzáadódnak a földön töltött időhöz, és annak ellenére, hogy az élet nem olyan hosszú, az ember rájön, hogy ha az élet értelmet kap, akkor a földön töltött idő egy izgalmas, sokoldalú, örömteli és értékes tanulságokban és  tapasztalatokban gazdag idő.

Hogy mi az, ami értelmet kölcsönöz az életednek? 

Te magad!

Hogy mi az életed értelme?

Te magad!

Az életed rólad szól!

Az élet szép!

 

elvárások, elveszett-idő, kapuzárási-pánik, élet-értelme, légy-önmagad, az-élet-rólad-szól, alexarendel

[mailpoet_form id=”3″]