Az emberek sok kellemes, kedves, boldog, de ugyanakkor szomorú, fájdalmas, nehéz pillanatokkal ajándékozzák meg egymást.
Rengeteg ember jön, megy, marad, vagy elhagy, rengeteg embert fogadunk el, utasítunk el, megtartunk, elengedjük, otthagyjunk, vagy hagyjunk elmenni, vagy engedjünk, hogy maradjon.
Az életünk a kapcsolatokon alapul. A kapcsolatok határozzák meg a döntéseinket, a cselekedeteinket, azt, akik vagyunk, vagy lenni akarunk, mert vágyunk elismerésre, szeretetre, tiszteletre, mert bizonyítani akarunk, mert akarunk megfelelni. Egyszerűen szükségünk van egymásra.
Az élet szerepekről szól, amelyeket önszántából, vagy, tudatos, vagy nem tudatos kényszer alatt vállalunk fel. Mind színészek vagyunk. És mit ér egy színészi előadás nézők nélkül? A fejlődésünkhöz szükséges a taps, de ugyanakkor a kritikus fogadtatás is.
Az én életemben is rengeteg ember sétált be, rövidebb, vagy hosszabb időre maradt is, vagy kisétált az életemből. Voltak emberek, akiket szerettem, vagy csak tiszteltem, vagy gyűlöltem, vagy megvettem, felnéztem rájuk, vagy lenéztem őket, elfogadtam őket, vagy visszautasítottam őket, őrömet okozták, vagy szenvedést, megvigasztalták, vagy hátba döftek, barátságosak voltak, vagy ellenségesek, szerették, vagy utalták, fogtak a kezemet, vagy elengedtek akkor, amikor úgy éreztem, hogy a legnagyobb szükségem lett volna rá.
Arra jöttem rá, hogy az érzelmeim meghatározó része általuk és miattuk születtek meg.
Rájöttem arra, hogy ezek az emberek, mind, a fejlődésemet szolgáltak, a haladásomat támogatták.
Rájöttem arra, hogy nélkülük nem lennék az, aki ma vagyok.
Hogy tetszik-e az, aki ma vagyok, annak a függvénye, hogy mit tudtam kezdeni azokkal a lehetőségekkel, amelyeket kínáltak nekem.
Rájöttem arra, hogy mind szíveséget tettek nekem, hogy mind hozzátették valamit ahhoz, aki ma vagyok.
Rájöttem arra, hogy már nem haragszom senkire, hogy már nem fáj, hogy már nem érzek gyűlöletet, hogy már nem bánom semmit, és már nem hibáztatom őket, de magamat sem, mert beengedtem őket az életembe, hogy bevonzottam őket az életembe.
Voltak emberek, akik csak egy mondat erejéig maradták az életemben, akikkel csak pillanatokat töltöttünk el. Talán nekik vagyok leginkább hálás; azoknak, akik jötték, rámutatták valamire, ráébresztettek valamire, akik elindítottak egy útra, és utána örökké eltűntek az életemből. Ezek ütős, sokatmondó, mély találkozások volták. Nem volt időnk harcolni, vitatkozni, szerepjátékokat játszani, versenyezni egymással, megszeretni, vagy gyűlölni egymást. Amit adták, egy gondolat volt, amely jelentős változásokat hozott az életemben, és a személyiségemben; és azután örökké kisétáltak az életemből.
Ezek a rövid , de esszenciadús találkozások elgondolkodtató jelleggel bírták, és nekem más dolgom nem volt, csak észrevenni a benne rejlő lehetőségeket, és éljék is velük, ami elengedhetetlen volt, ahhoz, hogy megmaradjon a találkozás jelentősége, és esszenciája.
Nem foglalkoztam túl sokat azzal, hogy a mondanivalójuk milyen érzéseket váltottak ki belőlem, hanem inkább azzal, hogy miért pont az az érzéseket váltottak ki belőlem, és elkezdetem az utazást a múltamba, magamba, a lelkem legmélyebb részeim felé, a gyökerekig, a gondosan elrejtett emlékeimbe, amely utazás célja az volt, hogy gyógyítsam magamat és az életemet.
Persse voltak, és vannak olyan emberek is az életemben, akik passzív módon jelen vannak; mint egy nem ehető dekoráció egy tányéron. Hiányozná, ha nem lenne, mert valahogy egybe varázsolja a kompozíciót, és élvezetesebbe teszi az étel látványát, de nem igazán táplál, mert nem is eszünk meg. E emberekkel való kapcsolatok pihentetnek, mert nincs tét, mert nem számítanak; ezek felületes, könnyed, laza kapcsolatok, vagy inkább ismeretségek. Jó velük lenni, mert nem késztetnek gondolkodásra, vagy nagy felismerésekre. Egyszerűen ezek az ismeretségek pihentetnek. Annyi a szerepük. A lényeg, hogy rájuk is van szükségünk.
Visszanézve, és kivizsgálva a múltbeli kapcsolatokat, meggyőzöttem arról, hogy egyik se volt felesleges, sőt, ezek a kapcsolatok nélkül máshol lennék most, és őszintén bevallom, hogy jó itt, ahol most vagyok; jól érzem magam, elégedett vagyok azzal, aki vagyok; nem lennék más, nem csinálnék mást, nem gondolkoznék, és nem érezném másképpen. Szeretem azt, aki vagyok, és büszke vagyok arra, aki lettem.
És ezt neki köszönthetem; azoknak az embereknek, akik megtiszteltek az jelenetükkel az életem során, akik vettek a fáradtságot, hogy tanítsanak, ki maga módján, kedvesen, vagy kevésbé az, szép szavakkal, vagy durva kijelentésekkel, kesztyűs kézzel, vagy anélkül, de megtették. Már kevésbé számít, hogy hogyan tették meg, és inkább az, hogy az üzenetük eljutott hozzám, meg azt is, hogy a maximumot hoztam ki belőle.
Sokaknak már nem tudom személyesen köszönetet mondani, de ezt a hibát nem követem el többé, vagyis már nem várom el, hogy eltűnnének az életemből mielőtt kifejezném a hálámat. Nagy becsben tartom a kapcsolataimat, az ismeretségeimet és tudatom is velük.
Hálás vagyok, és szerencsésnek tartom magam, mert olyan emberekkel hozott össze a sors, az élet, vagy énmagam, akik nélkül nem lennék az, aki ma vagyok.
Azért legyük hálásak egymásnak. Nem kell mindenkit megszeretni, emberi szinten nem is vagyunk rá képesek, de hálásak lehetünk.
És ha ott van a hála, kevesebb a szenvedés, a gyűlölet, a bosszúvágy, a harc, az egymás ellen követett bűn.
kapcsolatok, hála, alexarendel
[mailpoet_form id=”3″]
