A fejlődés nem egy negatív jelenség. A Természet támogatja a fejlődést, csakhogy egymásra épülő ciklusokban. A természetben a ciklusok vége nem a halált jelenti, hanem az átalakulást. Ezzel megmaradhat a folyamatos fejlődés.
Az ember elrontotta valahol.
Egy olyan világban, ahol lassan mindent digitalizált és robotizált, az embernek egyre kevesebb ideje van magának, magára, a barátokra, a családjára, a környezetére, és lassan, de kitartóan tönkre tesz mindent.
Most ott tart, hogy megijedt, és kapkodva igyekszik korrigálni. Nincs elképzelés, csak nagy fokú pánik. Azért nem is működnek az intézkedések.
Egyet tudunk: sokkan vagyunk, és a Föld már kimerült, nem tud eltartani minket.
De vajon igaz?
Az, hogy sokan vagyunk, akár igaz is lehet. De mihez képest? A sok jó ember elfér mindenhol.
Lehet, hogy azon kéne gondolkodni, hogy hogyan váljuk emberebbé.
Lehet, hogy azon kéne gondolkodni, hogy hogyan aknázzuk ki a Föld és a földi élet kínálta lehetőségeket, úgy, hogy kárt ne okozzuk, hogy legyen idő a Földnek regenerálódásra.
Pihentessük egy kicsit a hajszát; a pénzért, a hatalomért, a haszonért, a vagyonért vívott háborúkat.
Álljunk meg egy pillanatra, de akár többre is, szemlélni azt, amink van, és gondolkodni azon, hogy hogyan háláljuk meg, és hogyan becsüljük meg azt, amink van.
Ha megtanuljuk hálásnak lenni, akkor elégedettek, és akár boldogok is lehetünk. És a boldog ember nem akar többet. A boldog ember békét akar, nem háborút. A boldog ember nem akar halmozni vagyont, hanem megbecsüli azt, amije van.
A legnagyobb gond az, hogy elfelejtettünk boldognak lenni. Sokan már nem is tudják milyen érzés, vagy hogyan ébressze fel újra. Azért a hajsza többért, azért az eltorzult élvezetek iránt érdeklődés, mert a lélek már nem tud reagálni a természetes impulzusokra. A lélek haldoklik. A lelket már csak sokkolni lelet, mint ahogyan a szívet, amikor megáll.
Azért tartunk itt, hogy a világ már sokkoló. Már túl sok az inger, a követelés, az elvárás. Az ember kimerült. A Világ megtébolyodott. A Föld elszegényedett.
Nem állunk jól. És a nagy pánikban, az ember egyre többet akar, és egyre többet halmozz, egy hamis biztonságérzet kialakulása reményében.
Ez nem megoldás. Pont, hogy erősíti az elindult pusztító folyamatokat.
Mit tehetjük?
Álljunk meg!
Legyünk hálásak, amiért csak lehet.
Tanuljunk örülni, mert minél gyakrabban örülünk, annál gyorsabban tanul a lélek újra érezni. Minél gyakrabban örülünk, annál bátrabb lesz a szív, és újra érezni fog.
Ha a lélek meggyógyul ebből az apatikus, a „minden mindegy”, a „már nem számít” állapotból, és megtanul újra boldogságot érezni, azt követelni is fogja. Vagyis, olyan körülmények teremt, olyan eseményeket vonz, amely ezt az érzést támogatja.
És talán ezzel sikerül megmenteni magunkat, az Embert, a Világot, és a Földet.
fejlődés, átok, ciklusok, emberség, hála, lélek, alexarendel
