Az érdekek háborúja

Mindenki, alapvetően, a saját érdekeit tartja szem előtt. Ha nem is nyíltan, burkoltan biztos; ha nem is tudatosan, tudat alatt biztos.

A köztudat szempontjából, a szabályok, és a törvények a korlatok kategóriába esnek.

Én abszolút nonkomformista, öntörvényű személyiség vagyok. Meg az is zavar, ha meg kell várnom a zöld lámpát, hogy átkellhessek az utón. És bár a piros lámpa egy akadály, amely korlátozni látszik a szabad haladásomat, ha jobban belegondolok, engem szolgál, mert általa elkerülendő a baleset által bekövetkezett sérülést, vagy akár a halált. A haladásomat lassítja, főleg, ha sietek, és általában mindig sietek.:) De ugyanakkor megmentheti az életemet. Ebből kiindulva, gyakorlom a türelmet és megbékélve a szabállyal, várom, hogy a lámpa váltson zöldre.

De mi történik akkor, ha nem olyan nyilvánvaló az, hogy egy adott szabály, vagy törvény, hogyan szolgál engem?

Nem mindig nyilvánvaló, azért, mert nem is biztos, hogy engem szolgál.

Az individuum érdekei és az adott közösség érdekei nem mindig kompatibilisek. A közösség lehet egy csoport, egy falu, egy város, egy ország, egy kontinens, maga az egész világ.

Ezen a szinten már magasabb érdekekről beszélünk. Ezen a szinten, az individuum érdekeit már felaldozhatóak, a közösség fennmaradása érdekében. Ezen a szinten hozott szabályok és törvények, már korlatoknak számít az individuum szemszögből. Ebben a megvilágitásban, a világ mindig egy megosztott világ lesz.

Hogy lehetne ezen változtatni?

Az álmainkban biztos.

De gyakorlatból nem működik.

Lesznek rétegek, ahol a szabályok és a törvények nem korlátok, hanem fenntartó eszközök.

És lesznek rétegek, akik számára a szabályok és a törvények korlátok maradnak.

Elgondolkodható, hogy ha az individuum elégedett, boldog, kiegyensúlyozott, akkor a közösség is egy konfliktusmentes, prosperáló és kiegyensúlyozott közösség lesz.

Könnyen lehet, hogy ha több figyelmet szentelnének az individuum érdekeire, akkor kevesebb szabályokra és törvényekre lesz szükség. De, ha ez lehetséges lenne, akkor  mondhatjuk azt is, hogy nem lehetetlen mindenki érdekeit szolgálni.

De akkor, már nem lenne igaz az az elmélet, miszerint egy ilyen alternatíva nem működik gyakorlatban; nem lenne igaz az az elmélet, miszerint az individuum és a közösség érdekeik nem lehet egyesíteni; nem lenne igaz az az elmélet, miszerint a világ mindig egy megosztott világ marad.

Akkor hol van az igazság?

Ma már megszoktunk, hogy a külső faktorok, tőlünk független jelenségek meghatározzák az életünket. Ma már  szerint alakítjuk az életünket, hogy mikor engednek ki, és mikor zárnak be már megint. 

Egyrészt szomorú. Túl gyorsan alkalmazkodtunk. Akkor megyünk szabadságra, amikor kinyitják a világot; akkorára tervezünk a lakásban elvégzendő feladatokat, amikor bezárják a világot.  Magunké tettünk ezt az új ritmust; már nem teszünk fel kérdéseket; már nem lázadunk; már megszoktunk. És azzal, hogy megszoktunk érvényesülnek a magasabb szintű érdekek; ami eredmény önmagában nem is olyan rossz. De az individuum kiszolgáltatott és könnyen vezethető lesz, ami hosszútávon maga ellen fordulhat.

Hogy a fennmaradásunk a tét?

Nem hiszem.

A tét nem az individuum fennmaradása, hanem a “közösség”, a rá jellemző tulajdonságaival együtt, fennmaradása.

Kapaszkodnak, és kapaszkodunk az ismert formákhoz, alakzatokhoz, és azok ismert működéséhez.

Miközben a világ soha nem lesz már olyan, amilyen volt. Az időt nem lehet visszafordítani. A múltat lehet visszsírni, de visszakapni már nem.

De miért is ragaszkodnánk hozzá, egy olyan múlthoz, amely ide jutatott minket?

Teremtsük egy új világot!

Teremtsük egy új világot, ahol a magasabb szintű érdekek össze lehet egyeztetni az individuum érdekeivel.

De ez egy álom; az én álmom. A gyakorlatban, amíg ember van a földön, ez a világ egy megosztott világ marad.

Hogy könnyebbe tegyük az elviselését, lássuk a szabályokban és a törvényekben azt a részét, ami értünk van, nekünk szól és minket szolgál.

Mert, ha minden szabályt, és minden törvényt korlátnak élük meg, akkor a korlát magunkban van. Szükségünk van erre a plusz korlátra? Nem korlátoznak ellégé?

Ha viszont megtálunk a szabályokban azt a valamit, amiről úgy véljük, hogy a saját érdekeinket szolgálja, akkor akár szabadoknak is érezhettük magunkat.

Megtehetjük azt is, hogy haladunk a “létrán”, és csatlakozunk azokhoz, akik a szabályokat és a törvényeket hozzák meg. De ha mindenki erre törekedne, kinek is hoznánk a szabályokat, és a törvényeket? Saját magunkat? A közel 8 milliárd ember számára, akik mind a “létra” csúcsán lennének? És ha igen, mi a biztosíték arra, hogy mind a közel 8 milliárd ember számára ez elfogadható lenne? Mi a biztosíték, hogy a hozott szabályokat és törvények mind a közel 8 milliárd ember érdekeit szolgálna? Mia biztosíték arra, hogy nem kerülnénk vissza oda, ahonnan elindultunk: hogy a világ mindig egy megosztott világ marad.

Nem tagadom: számomra minden szabály és minden törvény korlátnak számít. És könnyen lehet, hogy az is. De akár a fordítottja is igaz lehet: hogy a szabályok és a törvények engem is szolgálnak. Első látásra soha. De, ha veszem a fáradságot, hogy lássam benne azt is, ami engem szolgál, akkor könnyebben viselem el; sőt, akár meg is barátkozom velük. 

Nem szeretem őket, mert úgy érzem, hogy a szabadságom a tét és a kompromisszum nem szerepel a szótáromban, de az életösztönöm mindig megtalálja a megoldás. És az a megoldás, amely a lelkemből születik, az kétségek nélkül engem szolgál.

Ha választ keresem, a lelkemben keresem.

Ha valami nem tetszik, miután megállapítom azt, hogy nem esett jól, hogy fájt, hogy bántott, elengedem, és csak a megoldásra fokuszálok. Nem pazarlom az időmet arra, ami történt, vagy éppen történik. Nem szenvedtetem magamat. Nem merítem ki magamat. Inkább spórolok az energiámat, és arra használom, hogy a kitalált megoldást gyakorlatba ültessem. 

Nem mondom, hogy könnyű, de mindenki, alapvetően, a saját érdekéit tartja szem előtt. Ha nem is nyíltan, burkoltan biztos; ha nem is tudatosan, tudat alatt biztos.

Én sem vagyok kivétel. Talán azzal a különbséggel, hogy nyíltabban és tudatosabban teszem meg.

És, ami a törvényeket illeti, előtérbe helyezem a saját törvényeimet, akkor, amikor lehetséges. Ezzel kompenzálom, abból a törekvésemből, hogy kielégítsem a nonkomformista személyiségemet.

És ettől szabadnak érzem magam.

Hogy az is vagyok, már kétséges. De hogyan lehetek az, amikor egy közöségben élek, ahol nem csak az én érdekeim lehetnek fontosak, hanem mindenkié, ha hű akarok maradni az álmomhoz: hogy a világ ne legyen többé egy megosztott világ.

És aztán, nem az a lényeg, hogy mit érzünk, és kevésbé az, hogy mi a valóság?

Nem is biztos, hogy egy új világot kell teremteni, hanem mindenki egy saját új valóságot.

De, ha mindenki a saját valóságot teremti meg, akkor a valóságok háborúja fogja átvenni az érdekek háborúja helyét.

És hirtelen ott vagyunk, ahonnan elindultunk.

Ezért amondó vagyok, hogy a világ kövesse a saját útját, és az individuum ezen belül a saját ösvényéit, úgy, hogy akármikor, a világ megengedi, töltsön több időt a saját valóságában.

Számomra, ezt jelenti elhatárolódni. Számomra, ezt jelenti a szabadság.

az-erdekek-haboruja, törvény, szabály, szabadság, múlt, új, világ, alexarendel