Két ember találkozik, szerelmes lesz, közös jövőt tervez, összeköltözik, és mielőtt elkezdené a valós közös életet, szakit. Úgy hirtelen, látható előzmények nélkül. Hirtelen úgy döntenek, hogy nem passzolnak, hogy nem érzik jól magukat, hogy nem kapnak azt, amire vágynak.
De feltétlenül kapni kell?
Mind sérültek vagyunk. Mind cipelünk valamilyen terhet. Mind gyógyulásra vágyunk.
Ez egy természetes, és az élettel kompatibilis vágy. A gond ott kezdődik, amikor a gyógyulást a másiktól varunk el. Es a gond azzal folytatódik, amikor folyamatosan meg akarjuk menteni a másikat, rámutatva arra, amin változtatni kell, ahelyett, hogy saját magunk “fejlődésével” foglalkoznánk. Majd a másik követ minket, vagy nem.
A gond az, hogy folyamatosan, kitartassál, vitathatatlanul jó szándékkal, tükröt tartanak egymásnak, vagyis folyamatosan kritizálják egymást. Eljutnak odáig, hogy elkezdenek magukat látni a másik szemévél, és nem szeretik azt, amit látnak. Vágynak egy olyan párra, aki el tudják őket fogadni, akik nem akarják őket megnevelni, megmenteni, megformálni, átalakítani.
Egyre bizonytalanná válnak: vajon igazán ilyen vagyok, ahogyan a másik lát engem? Csökken az önbizalom és az öntisztelet. Megsérül az önkép. Nem szeretik magunkat. És akkor, hogy lesznek képesek szeretni a másikat?
Egy kapcsolat nem arra való, hogy gyógyítson minket, hanem egy eszköz, hogy gyógyítsunk saját magunkat.
Egy kapcsolat egy új közeg, amely új lehetőséget kínál a gyógyulásunknak.
Egy kapcsolat arra való sem, hogy másokat gyógyítsunk.
Hagyjuk békén egymást, adjunk teret egymásnak. Egy kapcsolat nem jogosít arra, hogy követeljük. Maximum kérhetünk, remélve, hogy megkapjuk.
Egy kapcsolat nem jogokról szól, hanem reményről. De nem az a romboló reményről, amely nevében szenvedünk egy adott helyzetben, ahelyett, hogy kilépnénk. Én arról a reményről beszélek, amely egy új lehetőség a boldogságra, és ami a legfontosabb, a közös boldogságra, amely tölt, épít, és erőt ad az élet kihívásaikkal szemben.
[mailpoet_form id=”3″]
