Olyan időszakot élünk, amely sok kérdést vetett fel, köztük az élet és a halál kérdését is.

Sokan elvesztették a szeretetteit, a barátait egy olyan vírus miatt, amely megfosztotta őket sok évektől, amely arra kényszerítette őket, hogy “idő előtt” itt hagyják ezt a világot.

De vajon igazán “idő előtt” történt a távozásuk?

Panaszkodunk az életre, az életünkre, miközben kapaszkodunk belé, ragaszkodunk rá. Az élet, itt a földön rabul ejtett minket, a nehézségei ellenére is. Elbűvölt minket. Mert az Élet szép, bőséges, bőkezű, gazdag színekben és ajándékokban. Ilyenkor nem létezik az “idő előtt”, mert az emberi perspektívából, nincs idő, amely alkalmas lenne erre.

Amikor gyászolunk, alapvetően két aspektust véltem felfedezni: 

  • az önsajnálat
  • a gyászolt személy felé érzett sajnálat

Az önsajnálat abból fakad, hogy hiányzik nekünk a gyászolt szeretett személy, hogy úgy ítéljük, hogy nehezebb lesz nélküle, hogy nem fogunk tudni boldogulni az elveszett személy támogatása, törődése nélkül. Azt is érezhetjük, hogy vele együtt, bennünk is meghalt egy részünk.

Megyünk sorba.

Hogy hiányzik?

Természetes. Az érzéseink, amelyek ő hozzá kapcsolódtak, elvesztették a eredetüket, a forrásukat. Belép helyette, egy bizonytalan érzet, egy “kevés vagyok egyedül fenntartani azt, amit éreztem”. Fáj, hogy még érzünk, és fájni fog, amikor már nem, mert idővel, az érzelmeink egyre ködösé válnak, és erőtől megfosztva, a felejtésbe merülnek. Jönnek majd új emberek az életünkbe, egy új barát, egy új férj, és újra lángolnak az érzelmek, telítődnek élettel, esélyt adva egy új életnek.

A megoldás?

Elfogadni az egész folyamatot: szembesülni vele, ahelyett, hogy elbujtatnánk; felismerni és elismerni; feldolgozni és hagyni elfelejtődni.

A hosszantartó gyász karos hatással van az egészségünkre, mint akármilyen negatívan megélt érzelem.

Érdemes megfontolni azt, hogy vajon segíthet a kedves gyászolt személyen a betegségünk, a szenvedésünk, vagy akár a halálunk? Határozottan nem. Ez az egész rólunk szól, arról a képtelenségünktől, hogy tovább lepjünk; a gyengeségtől, a önbizalom hiányról, a tehetetlenség érzetről, kiszolgáltatottságtól.

Higgy magadban! Higgy abban, hogy képes vagy feldolgozni és túllépni a tragédiákon. Tudd, hogy ezzel, nem bántod senkit, legkevésbé a gyászolt szeretett személyt. Higgy abban, hogy képes vagy kigyógyulni a gyászból, abból, amit érzel, mert az Élet gondoskodni fog a kompenzációkról. Amikor készen állsz rá, örülj az életednek, hogy az Élet őrüljön neked. Emlékezz, hogy Te ide tartozol, Ő meg, oda, ahova elutazott. Engedj Őt el, hogy kezdhesse az új életét, ott, ahol most van. Engedd Őt el, hogy te tudjál folytatni az életedet itt, ahol Te vagy.

Hogy nehezebb lesz nélküle?

Igen. Átmenetileg, minden esetre, mert a szokások rabjai vagyunk; nehezen változtatunk, kell nekünk a rutin a biztonság érzet fenntartására.

Higgy önmagadban! Higgy a magasabb rendű intelligenciában, amelynek a része vagy. Higgy abban, hogy boldogulni fogsz, hogy megtalálod a megoldást, arra, amit csak együtt tudtatok megcsinálni, vagy arra, ami csak az Ő feladata volt.

Hogy bennünk is meghal egy részünk?

Igen. De helyet biztosít egy más, magunkban rejlő résznek, amely csak arra vár, hogy új impulzusokra, életre keljen. Ha nyitott maradsz, és időt adsz magadnak, akkor nem marad benned az az űr, amely eleinte, a szeretett személy hiányától alakult ki, később, az egyre sorvadóbb, hozzá kapcsolódót érzésék miatt. 

A gyászolt személy felé érzett sajnálat, a saját életörömből, az Élet felé érzett szeretetből fakad. 

Akármikor látsz egy utcát, amely szebb lett, egy fát, amely erősebb, egy épületet, amelyet renoválták, vele szeretnél megosztani az érzést, amely a látvány keltett benned. Akármikor eszel egy fagyit, egy finom ételt, vagy amikor a parton fekve, gyönyörködsz a tenger színein,  vagy amikor örülsz egy filmnek, vagy táncolsz egy barát szülinapján,  rá gondolsz, és szívből sajnálod, hogy nem örülhet veled együtt. Akármikor sétálsz a naplemente lágy fénye alatt, akármikor megpillantasz egy boldogan és gondtalanul repülő pillangót, feltételezel, hogy benne is olyan örömöt idézne elő, és sajnálod, hogy ez az öröm számára már elérhetetlen. 

Kapcsolódhat hozzá a bűntudat is, hogy Te még itt vagy, Te még élvezheted az életet, és méghozzá, örömmel is teszed, Ő meg nem.

Nincs abban semmi gond, hogy szereted az életet. Jár neked az öröm, a boldogság. Életben vagy; illik örülni és élni az életet.

Másik részről, Ő már nem ide tartozik. Az aminek Te örülsz, számára már nem jelent sokat. Ő átlépett egy másik létformába, ahol más a szép, a ízletes, a finom, a meleg, a kedves,; ahol az érzelmek másképpen nyilvánulnak és más ingerekre születnek. Ami téged mélyen érint, számára üres inger. 

Elgondolkodtam azon, (mert nekem is volt kit gyászolnom, meg ha nem is most), hogy milyen trauma a szülés és a születés is.

Fáj az anyának, fáj a babának.

Az anya számára, olyan megerőltetéssel jár, mint egy szívinfarktus megélése és legyőzése.

A baba számára sem könnyebb: egy folyékony közegből, egy sötét és szűk folyóson áthaladva, hirtelen meg kell tanulni használni a tüdejét; és sok ideje nincs rá. Négy éves kórig még emlékszik, a régi létformájára, arra, aki volt, mielőtt a földre született. De lassan elkezd felejteni, mert bele kell illeszkednie az új környezetbe. Ehhez, hátra kell hagyni az emlékeit. Ez meg, fájdalommal jár.

A változás fájdalommal jár mindkét irányban: ha születésről van szó, ha halálról van szó. Mindkét esetben “meghal” egy világ és vele együtt az, ami képviseltél, viszont, mindkét esetben létrejön egy új lehetőség, egy új élet, egy új létforma, amely mást fog képviselni.

Minkét esetben átlépjünk egy kapun, bele egy ismeretlen világba, ahol sok dolgunk lesz, amíg az “otthonuknak” érezzük majd. Minél kényelmesebb, szebb, szeretetteljesebb, lélekmelengetőbb lesz az új “otthonunk”, annál nehezebb lesz átlépni a kapun.  De ez nem ok arra, hogy ne érezzük magunkat “otthon” az adott világban.

El kell tudni engedni, meg kell tanulni elengedni az elvesztett szeretet személy, hogy esélyt kapjon, minél gyorsabban beilleszkedni az új világába, ezzel megspórolva számára a hosszantartó fájdalmat, amely a változás magában foglal, amellett, hogy benne van az “újraszületés” és az új “otthon” lehetősége; és annak öröme is. 

Engem ez a felismerés segített, bár tartott egy ideig.

Megosztom veled, abban a reményben, hogy téged is fog segíteni, meglehetősen, rövidebb idő alatt.

Részvétem mindenki számára, aki elvesztett valakit ebben a igen megpróbáltató időkben.

Ha beszélni szeretnél róla, akkor itt megtalálsz.

AlexaRendel hírlevél feliratkozás
Az Adatkezelési tájékoztatót
és az ÁSZF-et elolvastam, elfogadom.
close
AlexaRendel hírlevél feliratkozás
Az Adatkezelési tájékoztatót
és az ÁSZF-et elolvastam, elfogadom.